Gondoltam, hamár egyedül vok, hát csinálok magamnak szülinapi reggelit, ami mondjuk azt jelentette, hogy ettem reggelit :) – suli után egy szülinapi sör egy argentin leányzóval a kávézóból, s utána vacsora Alice-szel (de ez így rosszul néz ki, úgyhogy May Károly emlői alapján legyen a továbbiakban csak Alíz :)) és a nővérével. Japán étteremre esett a választás, érdekes volt, jó volt, de valahogy a paprikás csirke késselvillával (avagy ha apa nokedlit is csinál, akkor a kanál is előkerülhet :)) ízletesebb. Na, főzök nekik legközelebb. De volt kicsiny tortám, meg énekeltek nekem (persze anyuka és apuka is énekeltek nekem) és gyertyám is volt, elfújtam.

 

Amolyan furcsán vok. Reggel fél nyolckor kipislogva a takaró alól kedves Kuzinnal beszélgettem pár órát, s a végére kb. rájöttem, hogy mi baj, illetve miért nincs baj. Járok suliba, dolgozom, időnként akad egy sör, egy vacsora, esti telefonok Alizzal, mozi, miegymás. Mosolygok a világra, minden rendben van…de… valahogy túl nagy a csönd, minden ok, de olyan lapos kicsit. Jó kedvem van, tudok örülni dolgoknak, apróságoknak is, vagy fel tud bosszantani, el tud szomorítani bármi, de valahogy nem vagyok része úgy, ahogy megszoktam… most nincs nagy lent, de nagy fent sem igazából. Azaz akad, de inkább csak ideig óráig. És csak ennyit tudtam mondani Barnusnak is. S aztán ahogy beszélgettünk, beszélgettünk, kezdett belém visszatérni a lélek. Mert elmondta, hogy mi van otthon, hogy miket csinál, s hogy miket fogunk majd csinálni – együtt! És újra éreztem a rezgést, hogy a lelkemnek kedves dolgok ott, a világ közepén vannak, igaz messze tőlem, de a lényeg, hogy megvannak!!!

 

De most azt tanulom, hogy ne essek kétségbe, ill. nem áll meg a világ attól még, hogy egyedül vagyok, hanem minden mehet békében a maga útján. Úgyhogy ettem egy falást, takarítottam egy cseppet, és összeszámoltam, hogy az esszém egyes részeinek hány szót kell tartalmaznia. Bevágtam két mosást, ami megakadt, ezért lekéstem a vonatom, s bosszúságomat lenyelve, (hogy a beígért Honfoglalómra nem lesz időm óra előtt, hanem biza késnem kell, ha véghez szeretném vinni a hosszú hadjáratot) előkaptam az „Ügyes-évszakok” nyári számát és az őszi napfényben megtaláltam négy különbséget az ötből a gyermekrovat kutyás képén…

 

Kicsit görcsöt kaptam, mert szembesültem azzal, hogy nem négy hét, hanem csak kettő van egy iromány leadásáig… de egy bölcselő azt tanította, bizodalommal kell lenni önmagunkban és a világban, amit nem lehet megírni két-három hét alatt, azt ugyan két-három hónap alatt sem… Íme, ismét meg kell mutatnom, hogy helyesen gondolkodott :) (jólesik a komoly, egyetértő és támogató bólogatásotok)

 

És aztán kedvenc szüleimmel este megvitattuk az igazán fontos kérdéseket, hogy ha szinteltolást szeretnénk, akkor klassz magas lesz a nappali, de nem lehet felérni a konyhapultot, és hogy valamit-valamiért… de akadálymentesített lehet a teraszra való kijárás, s akkor a havon keresztül majd meg lehet közelíteni a felépítmény kishelyiségét is ám :). Easy.

És még Kuksó is befutott, felvázoltuk a három éves tervet, úgyhogy a napot a szociálisan rezgő lelkem megnyugodva, s emelkedetten zárja, míg az a részem, mely törekedne arra, hogy megmutassa, 26 évesen már igen kötelességtudó, erősen gyanakszik, hogy talán nem elég pusztán megszámlálni a szükséges szavakat.

 

(ez 527 szó, de azt hiszem, ha lefordítanám, akkor angolul több lenne! :))