Nos, hát visszatértem. Nem volt könnyű, amilyen felszabadultan és varázslatba illően éreztem magam mikor július elsején megérkeztem Cairnsbe, úgy potyogtak a könnyeim, mikor vissza kellett jönnöm – ide, mikor azt érzem, hogy a Feneketlentó kacsáihoz több közöm van, mint itt bármihez (de még Airlie Beack kakaduihoz is – részletek később :)). És az eső esik és hideg nyál van újra, pedig jobban élveztem a trópust... Az első dolgom az volt, h repjegyet néztem, ide s oda, s azóta folyamatosan kattog az agyam, s az csal mosolyt az arcomra, mikor tervezgetem, hogy még merre szeretnék kalandozni!
Ahogy befutottam, rögtön mentem be a suliba, kezdek orientálódni, de természetesen nem tudják eldönteni, hogy mi is lesz a feladatom a második félévben. Nem értettem egészen, s most sem értem, de nagyon meg vannak rettenve, hogy nem fogom befejezni. S az ciki nekik, ha a három ösztöndíjasból kettő nem szerzi meg a papírt – igen, most derült ki, h az első leány hiába dekkolt itt másfél évet… Úgyhogy nem értem, mire megy ki a játék, miért fontos nekik, hogy egy európai hajadont istápoljanak úgy, hogy két lábbal rugdossák el a papírig… Mert úgy nézem, ez történik, az egyik bolond néni, megmondta, hogy miből írom a dogámat, és slussz…. Próbáltam tiltakozni, de legyen neki, engem már nem érdekel. Nem akarok én nagyot alkotni, csak kicsit, egy papírnyit. Ja, a második esszém is high lett, 82%. (és itt sztem még nem volt kiadva az ukáz, hogy akadálymentesíteniük kell nekem :))
